Hali gyerekek! Megírtam. Időben! Ilyen se volt még!!
Van benne egy kis meglepi. Pusszi:Bells
9. A rét.
Edward szemszöge:
Majd elkezdett velem rohanni. Már az erdőben voltunk, mikor ránéztem a támadómra. Hát ez a kis pöttöm nem lacafacázott. Meg sem várta, hogy kimagyarázzam magam Emmettnél. Na, sebaj, legalább Emmettett megúsztam. Hangosan kifújtam a levegőt.- Alice! Mért húztál ki? Kimagyaráztam volna magunkat.- Edward láttam, hogy Emmett rávett volna, hogy had jöjjön velünk. Hidd el. Bella nem repesett volna az örömtől.
- Várj! – s megálltam. –Te láttad Bellát?
- Igen, mért?
- Mert akkor nem kell velem jönnöd, hiszen már láttad!
- De kérlek- s bement egy fa háta mögé. Ki kukucskált. Majd egy picit megrebegtette a szempilláját. Megráztam a fejem. Lebiggyesztette az alsóajkát. Megint megráztam a fejem. Aztán elrohant. „Ezt jól megcsináltad Edward Masen Cullen!” Elővettem a telefonom. Bepötyögtem Alice számát. Azonnal felvette.
- Hagyj békén Edward Masen Cullen!
- De, Alice. Van egy ötletem.
- De, hagyj békén!- sírta a telefonba.
- De Alice! – nem jött válasz. – Alice ott vagy még? – még mindig semmi válasz- Istenem! Alice jól vagy? Alice hallasz? – le akartam tenni a telefont, és megkeresni Alicet!
- Várj Edward! Bocsi, csak látomásom volt. Láttam az ötleted.
- Igen?
- Igen! Igen, és köszönöm. Nagyon köszönöm. Bella biztos benne van! Mondtam már, hogy szeretlek?
- Nem, de utaltál rá.
- Jó. De indulj. Még beszélned kell vele.
- Rendben. Szia!
- Szia!- és már le is csapta a telefont. Én rohantam tovább. Max sebességre kapcsoltam. Minél hamarabb oda akartam érni Bellához. Mikor a házuk elé értem, nem tudtam melyik szobaablak a Belláé. Felhúztam magam az egyiken. Pont az volt az övé. A számítógépe előtt ült. Nem igazán törődtem vele, hogy mivel. Csak ő tudott lefoglalni. Azt gondoltam megviccelem egy kicsit.
Bella szemszöge:
A számítógép képernyőjét néztem kitágult szemekkel. Könyvet olvastam az interneten. Jane Austen-től a Büszkeség és Balítéletet. Pont a végén jártam.
- Telihold!- Ez a suttogás jött mögülem. Hátranéztem senki nem volt ott.
- Nyugi Bella! Csak képzelődsz. Túlságosan hiányzik Edward. Vajon mikor fog meglátogatni? Úgy megismerném a családját. –mondtam magamnak hangosan. Te jó ég! Magamba beszélek és még hangosan is!
- Nekem is hiányzol. – körülnéztem megint senki.
- Hiányzol. –suttogtam. S egy könnycsepp gördült le az arcomon. A székemen hátra fordultam. Edward volt mögöttem. Istenem itt van! Nem képzelődtem. Itt van. Még nem fogtam fel. Itt van!
- Szeretlek. –suttogta és lágyan letörölte a könnycseppet az arcomról.
- Szeretlek. –suttogtam és lágyan megsimítottam az arcát.
- Nincs kedved eljönni velem a rétünkhöz? Telihold lesz. –kinéztem az ablakon és tényleg a telihold jelei látszottak az égbolton..
- De van. - és már álltam is fel, hogy induljunk. – Amúgy, hogy jutottál be? –fejével a nyitott ablakom felé biccentett.
- Nem jössz le velem az ablakon? – de meg se várta, hogy válaszoljak már ki is ugrott velem. Mikor leértünk , megfogta a kezem.
-Bella van kedved valamit kipróbálni?
- Attól függ.
- Hát akkor rajta. – felvett a hátára.(Ez a könyvből lesz idézve szóról szóra- a szerk.) „És aztán rohanni kezdett.
Ha volt valaha halálfélelmem a jelenlétében, az semmiséghez bizonyult ahhoz képest, amit most éreztem.
Úgy süvített át az erdő sötét, sűrű aljnövényzetén, mint egy puskagolyó, mint egy kísértet. Egyetlen hang nélkül, a legkisebb nesz sem utalt arra, hogy a lába érintené a földet. Még a lélegzetének ritmusa sem változott, mintha a legcsekélyebb erőfeszítésébe sem kerülne a mutatvány. De a fák szédületes gyorsasággal száguldottak el mellettünk, és mindig csak centiken múlt, hogy nem ütköztünk beléjük.
A hideg erdei levegő az arcomba csapott, égette a szemem, mégsem mertem lehunyni, annyira féltem. Úgy éreztem magam, mintha bolond módon kidugtam volna a fejem a repülő ablakából, repülés közben. Életemben először megtudtam, milyen érzés a tengeri betegség: ájulás és hányinger kerülgetett.
Aztán egyszer csak vége lett.”(1 mondat kimarad- a szerk.)
„- Ez remek volt, igaz? –lelkesen, felajzottan kacagott.
De hiába várta, hogy lemásszak a hátáról, az izmaim nem engedelmeskedtek. A karom és a lábam továbbra is görcsösen szorította, miközben forgott velem a világ.
- Bella, jól vagy? – kezdett aggódni.
- Azt hiszem, le kell dőlnöm egy kicsit – ziháltam.
- Sajnálom! – Várta, hogy leszálljak róla, de képtelen voltam mozogni.
- Azt hiszem, segítségre van szükségem – ismertem be.
Halkan nevetett, és gyöngéden meglazította a nyakát fojtogató karjaim. A vasmaroknak azonnal engedett a görcsös szorítás. Aztán maga elé húzott, és a karjaiba vett, mint egy kisgyereket. Egy pillanatig átölelve tartott, aztán gondosan lefektetett a páfrányokra.
- Hogy érzed magad?
A fejem annyira kóválygott, hogy fogalmam sem volt, voltaképpen hogyan is érzem magam.
- Azt hiszem, szédülök.
- Tedd a fejed a két térded közé!
Ez valamicskét tényleg segített. Lassan ki- és belélegeztem, előretartott fejjel. Edward leült mellém. Teltek a másodpercek, és végül úgy éreztem, hogy már baj nélkül fel tudom emelni a fejemet. A fülem tompán csöngött.
- Úgy látom, ez nem volt igazán jó ötlet – szabadkozott.
Próbáltam valami biztatót mondani, de a hangom még mindig gyönge volt:
- Dehogy, nagyon érdekes volt.
- Hah! Olyan sápadt vagy, mint egy kísértet. Sőt, olyan sápadt vagy, mint én.
- Azt hiszem, be kellett volna hunynom a szemem.
- Legközelebb majd ne felejtsd el!
- Legközelebb – nyögtem fel.
Edward nevetett, még mindig ragyogó kedvében volt.
- Felvágós – mormoltam.
- Nyisd ki a szemed Bella! – mondta csöndesen.
Kinyitottam. Ott volt előttem, az arca egészen közel az enyémhez… A szépségtől valóssággal elkábultam – túl sok volt nekem, képtelen voltam megszokni.
- Azon gondolkodtam, amíg futottam… - Elhallgatott.
- Remélem, azon, hogyan kerüljük ki a fákat!
- Buta Bella! – kuncogott – A futás a második természetem, nem kell gondolkodnom rajta.
- Felvágós – morogtam újra
Elmosolyodott.
- Nem – folytatta. – Azon gondolkodtam, hogy van valami, amit szeretnék megpróbálni. – És azzal újra a két keze közé fogta az arcomat.
Elakadt a lélegzetem.
Habozott – de nem a szokásos értelemben, emberi módon.
Nem úgy, ahogy egy férfi hezitál, mielőtt megcsókol egy nőt, de szeretné előbb kipuhatolni, miként fog a nő reagálni. És nem úgy, amikor azért habozik, hogy meghosszabbítsa a pillanatot, a várakozás eseményi pillanatát, amely néha jobb, mint maga a csók.
Edward azért habozott, hogy kipróbálja magát, hogy lássa, biztonságos-e a dolog, hogy megbizonyosodjék róla, még mindig ura önmagának.
Aztán hideg, márvány ajkát nagyon gyöngéden az enyémhez érintette.
Amire egyikünk sem számított, az az én reakcióm volt.
A vérem forrni kezdett, és égett az ajkam. Vadul, zihálva lélegeztem. Az ujjaim göcsösen túrtak a hajába, hogy közelebb húzzam magamhoz a fejét. Az ajkam elnyílt, és belélegeztem kábító illatát.
Kővé vált. Gyöngéden, de ellenállhatatlan erővel eltolta magától az arcomat. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy az arca kemény, fegyelmezett.
- Hoppá! – leheltem.
- Az nem kifejezés!” (eddig volt a meglepi, remélem tetszett. –a szerk.) Bella? Nincs kedved találkozni a családommal?- s mire kimondta 6 fehér vámpír volt mellette. Elől állt Carlisle mellette egy gyönyörű barna göndör hajú vámpír. Mellettük egy mackó alkatú vámpír karjában Rose. Mellettük egy szőke világfájdalmas képű szöszi fogta egy pici kis izgága lány kezét.
- Szia, Bella! Én Carlisle vagyok az orvosod. Edward mondta, hogy már sok mindent tudsz rólunk. biccentettem.
- Szia, drágám! Én Esme vagyok. –mondta a barna hajú nő. – Üdv a családban.
- Szia, én Emmett! Huh! Öcsi! Te aztán tudsz! – majd Rose fejbe vágta.
- Szia, én Rose! Mi már találkoztunk s a kis fekete hajú csaj felé kacsintott, aki egy lágy morgással ajándékozta meg.
- Szia, én Jasper. Érzem milyen boldog vagy. Szerintem mi jóban leszünk. Majd egy vakuvillanást láttam.
- Szia, én Alice vagyok! Bocsi a vaku miatt elfelejtettem kikapcsolni. –s hirtelen a nyakamban termett. – Mi jó barátnők leszünk. – felkuncogott – láttam…
